Balázs Péter 1943. március 5-én született Budapesten egy művészcsaládban: édesanyja balettművész-táncos, édesapja színész-rendező volt. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán végzett (1965), és azóta több mint fél évszázados pályája során meghatározó alakjává vált a magyar színház- és film-világnak.

Számtalan színházi szerep, televíziós film és szinkronmunka fémjelzi munkásságát — sokaknak legismertebb a színházi jelenléte, másoknak az a hang, amelyet karakterek életre keltéséhez kölcsönzött.

2007 és 2021 között a Szigligeti Színház igazgatójaként olyan évtizedekig működő hagyományokat teremtett, mint a sokak által várt Szilveszteri Gála: ezzel nemcsak társulatot vezetett, hanem közönséget, művészi közösséget és társadalmi élményt is formált. A színház sokáig „az ő otthona” volt szakmai és emberi értelemben is.

Pályája során elnyerte a legmagasabb szakmai elismeréseket: Jászai Mari-díjat, majd 2012-ben a Kossuth-díjat, később pedig a Bessenyei Ferenc-díjat és a Karinthy-gyűrűt is.

Az utolsó évek: küzdelem a betegséggel

Az utóbbi években már nem állt a színpadon. 2024-ben vallotta be, hogy súlyos betegséggel küzd — „fogy az erőm, napról napra érzem” – mondta, miközben köszönetet mondott feleségének és családjának a támogatásért.

Bár visszavonultan, de méltósággal viselte a korát és betegségét — a rajongók, kollégák és az egész szakma aggódva figyelte újabb hónapokon át tartó küzdelmét.

Búcsú és örökség

Balázs Péter neve több generáció számára jelent valamit: volt, aki nevetett rajta, volt, aki sírt, de senki sem maradt közömbös. A színpad, amelyen játszott, a rendezői feladat, amelyet vállalt, és a színház, amelyet vezetett — mind egy letűnt korszak utolsó mély lenyomatai.

A Szigligeti Színház azt közölte: „saját halottjának tekinti” őt.
Az emlékezetben marad a hang, az alak, a tekintet — és az a bizonyosság, hogy a magyar kultúra egyik oszlopát vesztettük el, aki egyszerre volt előadó és vezető, művész és ember.

Nyugodjék békében.